Szűkítés



Kiválasztott Címke

Aradi vértanúk

Minden Címke 289


Jelenleg 1 bejegyzés található Aradi vértanúk cimkével

A „magyar Golgota” vértanúi Aradon

    • aradi13

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,

Ki fényesen majd jutalmazni tud,

Akit szolgáltatok egy árva hon volt,

Ím sírotokra emlékkő se jut.

(Madách Imre: Az aradi sírra)


Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc históriája egyike a magyar történelem legfontosabb eseménysorainak, amely 165 esztendeje ösztönzője a társadalmi felemelkedésnek és a nemzeti öntudatnak. Az önvédelmi háború azonban – amint azt gyakorta megfogalmazzák – nem „elbukott”, azaz nem belső hibái folytán vezetett a végső kudarchoz, hanem „leverték”, a túlerő következtében katonai vereséget szenvedett. Az orosz és az osztrák sereg összlétszáma megközelítette a négyszázezret (Napóleon Oroszország ellen indított hadserege óta nem mozgósítottak ekkora fegyveres erőt a világon). A vereség dacára sem veszett el „minden”; noha megsemmisült az alkotmányos berendezkedés, a nemzeti önrendelkezés, az ország egysége és függetlensége, ugyanakkor a feudalizmus gazdasági-társadalmi rendje végérvényesen a múlté lett. (Azősiségi nyílt parancs (1852) és az úrbéri pátens (1853) az 1848. évi törvényhozás által megállapított ősiség, illetve úrbériség megszüntetését hajtotta végre.)

Miután Görgey Artúr tábornok a mintegy 32 ezer főt számláló honvédsereg főerőivel Világosnál (Arad vármegye) Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt letette a fegyvert 1849. augusztus 13-án, néhány nappal később a távolabbi seregrészek is feladták a küzdelmet. Utoljára Kazinczy Lajos hadosztálya kapitulált augusztus 25-én Zsibón, majd Arad, Munkács és Pétervárad várőrsége is megadta magát. Egyedül a bevehetetlen Komárom jól ellátott tizenötezer fős védőserege volt képes kikényszeríteni a szabad elvonulást biztosító megadási feltételeket: Klapka György tábornok október 2-án adta át a várat. A szervezett ellenállás ezzel megszűnt.

Az osztrák császártól és a bécsi kormánytól szabad kezet kapó báró Julius Jacob von Haynau osztrák táborszernagy szeptember elsejei bejelentését – „a magyar forradalom bevégződött” – követően megkezdődött a megtorlás; a közkatonák, altisztek (közel 40–50 ezer honvéd) „közkegyelmet” kaptak, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy eljárás nélkül besorozták őket több esztendei katonai szolgálatra a császári seregbe. A tiszteket, főként a korábban a császári hadseregben szolgáltakat, a politikusokat, a közigazgatás vezetőit hadbírósági eljárás alá vonták. A győzelmet biztosító cár ugyan kegyelmet ajánlott (s kivétel nélkül át is adta foglyait), de a kegyelmet – a cár nyomatékos követelésére – csupán Görgeyvel szemben érvényesítették. A bécsi forradalom évfordulóján, október 6-án, Pesten kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon a honvédsereg kézre került vezetőit, a szabadságharcot közvetlenül követő időszakban csaknem száz kivégzést hajtottak végre. A tisztikarból nagyjából 1200 főt vetettek börtönbe, a polgári elítéltek száma is több százra tehető. A nemzetközi tiltakozások hatására Haynautól hamarosan megvonták a bizalmat, ezzel együtt a halálos ítéletek végrehajtásának jogát is, majd egy év múlva menesztették.

Lélektanilag a forradalom iránt érzett elementáris gyűlölet, a bosszú csupán egyik motívuma volt a megtorlásnak. Az osztrák minisztertanács még azt is fontolgatta, hogy a cárt megkérve, Szibériában kellene kijelölni területet azzal a céllal, hogy ott a „legveszedelmesebb” tízezer, a forradalom és szabadságharcban tevőlegesen részt vett magyart őrizhessék – ez volt a koncentrációs tábor gondolatának első felbukkanása a történelemben. Gergely András fogalmazta meg egy helyütt: „A megbocsátásig »előbb egy kicsit még akasztgatnak« cinikus schwarzenbergi kijelentéséből már jobban kiérzik az a racionális megfontolás, hogy a magyar politikai és katonai elit fizikai megsemmisítésére törtek: a germanizálandó, beolvasztandó tartományban a jövendő szellemi központjait kívánták megsemmisíteni.

Az „aradi tizenhármak”:

Aulich Lajos (1793–1849) alezredes 1847-ben a cs. kir. 2. magyar gyalogezredben, 1848 végén ezredes, majd 1849-től a szabadságharc során honvéd tábornok, a II. hadtest parancsnoka, majd hadügyminiszter (1849. július 14-től augusztus 11-ig). Sikeresen harcolt Isaszegnél és Buda ostrománál (1849. május 4–21.).

Damjanich János (1804–1849) százados a cs. kir. 61. gyalogezredben, majd a 3. honvédzászlóalj őrnagya, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadtest-, majd várparancsnok, 1849 tavaszától a szolnoki kerület országgyűlési képviselője.

Dessewffy Arisztid (1802–1849) nyugállományú kapitány, a Sáros vármegyei nemzetőrség őrnagya, majd a szabadságharcban honvéd tábornok, hadosztály-, később hadtestparancsnok.

Kiss Ernő (1799–1849) a cs. kir. 2. huszárezred ezredese, a szabadságharcban honvéd altábornagy, országos főhadparancsnok.

Knezić Károly (1808–1849) százados a cs. kir. 34. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, a III. hadtest, majd a tartalékhadosztály parancsnoka.

Láhner György (1795–1849) őrnagy a cs. kir. 33. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelő.

Lázár Vilmos (1817–1849) az 1. huszárezred hadnagya, a szabadságharcban a 39. honvédzászlóalj főhadnagya, az 1. utászzászlóalj századosa, dandár-, majd hadosztályparancsnok, később ezredes. Azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított (az aradi vértanúk közül őt végezték ki elsőként).

Leiningen-Vesterburg (-Alt-Leiningen) Károly gróf (1819–1849) számfeletti százados a cs. kir. 31. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, a III. hadtest utolsó parancsnoka.

Poeltenberg Ernő lovag (1807–1849; Ernst Poelt von Poltenberg) kapitány a cs. kir. 4. huszárezredben, a szabadságharcban honvéd tábornok, a VII. hadtest utolsó parancsnoka.

Nagysándor József (1804–1849) nyugállományú huszár kapitány, a Pest városi nemzetőrség őrnagya, majd honvéd tábornok, az I. hadtest parancsnoka.

Schweidel József (1804–1849) őrnagy a cs. kir. 4. huszárezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, Pest városparancsnoka.

Török Ignác (1795–1849) egykori nemesi testőr, cs. kir. mérnökkari alezredes, a szabadságharcban honvéd tábornok, komáromi várparancsnok, majd a honvédsereg hadmérnöki karának főnöke.

Vécsey Károly gróf (1803–1849) őrnagy a cs. kir. 2. huszárezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadosztályparancsnok, majd az Aradot és Temesvárt ostromló V. hadtest parancsnoka (az aradi vértanúk közül őt végezték ki utolsóként).

Eredetileg valamennyiüket kötél általi halálra ítélték, Haynau azonban a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó és lőpor általira változtatta: Kiss Ernő altábornagy a szabadságharc alatt ténylegesen nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csupán a schwechati csatában (1848. október 30.) harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált. Az ítéleteket szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján hajtották végre.