Hogyan válnak normális emberek tömeggyilkossá?

Így kezdődik Ungváry Krisztián történész „Milgram-kísérlet honvédekkel: a Nyugati Megszálló Csoport közreműködése a holokausztban” című, a Belügyi Szemle áprilisi számában megjelent tanulmánya, amelynek kapcsán dr. Tarján Gábor, A Rendészettudományi Kar (RTK) Rendészetelméleti és -történeti Tanszékének egyetemi docense szervezésében és moderálásával kerekasztal-beszélgetés zajlott le kedden az RTK Speciális épületében.

Vitaindító előadásában Ungváry Krisztián arra hívta fel a figyelmet, hogy erőszakos helyzetben az emberek referenciakerete – vagyis azon jelenségek köre, amelyeket normálisnak fogad el – megváltozik. A történész által bemutatott, a második világháborúból „frontszuvenírként” katonák által hazahozott fényképek is erről tanúskodnak, az egyiken például – amelyet a kutató „Orosz csendélet” címmel mutatott be – „normális” utcai tárgyként egy akasztófa látható. Mint a történész fogalmazott, minimum tízezer honvéd és munkaszolgálatos tapasztalhatta meg az elkövetett tömeggyilkosságokat, de 1945 után ezekről nem volt szabad beszélni. Tömegkivégzést sokan tagadtak meg, de „logisztikai” feladatokban, például a terület külső lezárásában a legtöbben részt vettek, hiszen ilyenkor kisebb felelősséget éreztek a katonák. Ungváry Krisztián Cseres Tibor Hideg napok című, 1964-ben megjelent, a délvidéki tömeggyilkosságokról szóló regényéről szólva elmondta: az író feszegette először a múlttal való szembenézés kérdését, a művet több tucat nyelvre fordították le. A történész a tömeggyilkossá válás pszichológiáját elemezve szólt arról a három klasszikus kísérletről, amelyet e témában végeztek: a stanfordi konformitás-kísérletről, Milgram elektrosokk-kísérletéről és Zimbardo börtönkísérletéről. Mindhárom kísérlet eredményéből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az erőszakos szükséghelyzet új referenciakeretet teremt: egy bevetés során, amikor konkrétan meg van jelölve egy ellenséges populáció, bármikor előfordulhat, hogy kitágul a referenciakeretünk. A vezetésnek kell odafigyelnie az alkotmányos keretek megtartására, erre tanítanak minket a II. világháborúban történt tömeggyilkosságok – mondta a történész.

Prof. dr. Korinek László akadémikus a jelenlévő hallgatóknak azt mondta: „önök veszélyes foglalkozásba kezdtek, parancsokat oszthatnak és parancsokat kell végrehajtaniuk. Reméljük, nem kerülnek ilyen helyzetbe, de nem árt, ha tudnak hasonló helyzetekről”. Korinek László szerint fontos, hogy hasonló helyzetben hogyan döntenénk. „A dilemma: megtagadom a parancsot, mert nem fér össze a világlátásommal, vagy egyszerűbb később azt mondani, hogy én parancsra tettem” – mondta az akadémikus.

Prof. dr. Finszter Géza a jelenlévőket emlékeztette arra, hogy egyetlen diktatúra sem tud működni erőszakszervezet nélkül. Mint mondta, az embertelen büntetőjog nem a társadalmat szolgálja. Szakszerűség, jogszerűség, szolgálatszerűség, mélységes erkölcsi tartalom: ezek a legfontosabb értékek a rendőr munkájában – mondta a professzor.

Dr. habil. Boda József ny. nb. vezérőrnagy, az RTK dékánja a daytoni béke megkötését követő időszakot idézte fel, amikor a rendőri ENSZ-kontingens tagjaként egy olyan megye vezetését bízták rá, ahol a szerb partner korábban az egyik koncentrációs tábor parancsnokhelyettese volt. Ez csak később, egy véletlen folytán derült ki.

A rendezvényen – ahol részt vett többek között dr. Janza Frigyes r. vezérőrnagy, a Fenntartói Testület tagja, Kovács Tamás történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese, valamint prof. dr. Sallai János r. ezredes, a Rendészetelméleti és -történeti Tanszék vezetője – a résztvevők megtekintették Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjét, amely egy fehéroroszországi tizenéves fiú, Flera szenvedésein keresztül mutatja be a háború iszonyatát radikális, formabontó és deheroizáló módon. A film alapjául Alesz Adamovics belarusz író Hatinyi harangok című történelmi regénye szolgál, amelyben az író azt a tömegmészárlást dolgozza fel dokumentációs igény nélkül, amit az SS-Sondereinheit Dirlewanger 1943. március 22-én Hatiny falu lakosain követett el.

Szöveg: Suba László

Fotó: Bodó Pál