Hamvazószerdán az NKE egyetemi lelkészség katolikus képviselői Alácsi Ervin alezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke, és Caprioli Alessandro atya az Oktatási Központ multifunkcionális tantermében reggel 7-kor mutattak be szentmisét.
Az alkalomból összegyűlt hallgatók és oktatók előtt az olvasmányt Budaházi Árpád r. őrnagy ismertette: Joel próféta könyvéből, hisz Isten büntető ítélete gyakran buzdítás a hozzá való őszinte visszatérésre. Megtérésünk gyökeres, komoly cselekedet legyen…
„A bűnbánatra így figyelmeztet a próféta: Térjetek meg! Teljes szívetekből hozzám térjetek! Böjtöljetek, hangos szóval sirassátok bűneiteket! A szíveteket szaggassátok meg, és ne a ruhátokat; keressétek Isteneteket, Uratokat! Ő jóságos és irgalmas, türelemmel gyógyítgatja sebeiteket. Ki tudja, hátha visszatér és újra megbocsát, s áldás fakad a nyomában; így az Úr, a ti Istenetek elfogadja majd étel- s italáldozataitokat. Fújjatok meg minden harsonát a szent hegyen! Üdvös böjtöt is hirdessetek! Népemet gyűjtsétek egybe, szent közösséggé legyen! Hívjátok az öregeket, hozzátok a gyermekeket, még a csecsemőket is! Nászházát hagyja el most a vőlegény, és a menyasszony is! A papok, az Úr szolgái, hangos szóval sírjanak, az előcsarnok és az oltár között így kiáltsanak: „Könyörülj, Uram, könyörülj népeden, ne tűrj ilyen gyalázatot örökségeden! Ne uralkodjanak rajtunk pogány nemzetek! Ne mondhassák gúnyolódva: »Hol van hát Istenetek?«” Erre az Úr féltő szeretettel tekintett országára, és népének megkegyelmezett.” (Joel 2,12-18)
A hamvazószerdai evangéliumot arról, hogy jócselekedeteinkkel ne az emberek elismerését keressük, hanem egyedül Istentől várjunk értük jutalmat… Alácsi atya olvasta fel: „A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: Vigyázzatok! Jótetteitekkel ne hivalkodjatok az emberek előtt, mert így a mennyei Atyától nem kaptok értük jutalmat. Amikor tehát alamizsnát osztasz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek, ezzel már meg is kapták jutalmukat. Amikor te adsz alamizsnát, ne tudja bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed, hogy adományod rejtekben legyen, és akkor Atyád jutalmaz meg érte, aki lát téged a rejtekben is.
Amikor pedig imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek az emberek szeme láttára a zsinagógákban és az utcasarkokon állva imádkozni! Bizony mondom nektek, már meg is kapták jutalmukat. Amikor imádkozol, menj be a szobádba, és zárt ajtó mögött, a rejtekben imádkozzál Atyádhoz! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.
Amikor böjtöltök, ne legyetek mogorvák, mint a képmutatók! Keserű arcot mutatnak, hogy az emberek meglássák rajtuk a böjtölést. Bizony mondom nektek, ezzel már meg is kapták jutalmukat. Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked. (Mt 6,1-6.16-18)
Anyaszentegyházunk istentiszteleti és szentségi élete javarészt jelekre, szimbólumokra épít. Mint tudjuk, a szentségek olyan Krisztus által alapított külső, érzékszervekkel fölfogható jelek, melyek a belső, láthatatlan kegyelmet csalhatatlanul közvetítik. A szentelmények esetében – mint amilyen a szent hamu, mellyel megjelölve ma a hívek megkezdik nagyböjti bűnbánati gyakorlataikat – csak annyi a különbség, hogy a jeleket az egyház választotta ki és a kegyelemközvetítés nem csalhatatlanul következik be, hanem a hívő kegyelmi állapotától, lelki befogadóképességétől, hitének őszinteségétől függően. A középkori magyar liturgiában, az ún. esztergomi rítusban a hamvak kiszolgáltatása közben a következő szavak hangzottak el: „Emlékezzél, ember, hogy porból és hamuból vétettél, és visszatérsz a porba és hamuba!” Az emlegetett jelek, a por és hamu vajon minek a szimbólumai?
Először is emlékeztetnek minket az ember teremtésére, hiszen Isten a föld porából teremtette meg az első emberpárt (vö. Ter 2,7). Testünk az általa alkotott világ anyagából ered, lelkünk pedig közvetlen tőle, az élet leheletéből származik. Minden, ami vagyok, Isten ingyenes, ki nem érdemelhető ajándéka. Mindenért neki tartozom hálával. De emlékeztetnek minket a bűnbeesésre is, hiszen az Istennel zavartalan és bensőséges közösségben élő ember engedetlensége és lázadása miatt elesik isteni Alkotója kegyelmétől és az általa adományozott kiváltságoktól: „Orcád verítékével eszed a kenyeret, míglen visszatérsz a földbe, melyből vétettél; mert por vagy, és porrá leszel.” (Ter 3,19) Ennek az eredeti bűnnek én is kárvallottja vagyok, és saját, személyes bűneimmel csak súlyosbítottam a helyzetet.
Az Ószövetséget olvasva látjuk, hogy a hamu a gyász és a bűnbánat jele is (vö. Jób 16,16-17). A gyász a keresztény ember számára nem önsajnálat, hanem a jó, igaz és szép dolgok elvesztése fölött érzett lelki fájdalom. Az áteredő és személyes bűnökkel terhelt emberi lét alapvető érzelme a gyász és a bűnbánat. Nem lélektorzító, embernyomorító módon – a kereszténység célja nem az, hogy beteges neurózisba hajszolja az embert! Hanem az elveszett jó, igaz és szép iránt érzékenyítő és az életet megjavítani akaró módon. Végül a hamu emlékezetünkbe idézi az Ószövetség egészen elégő áldozatait. Ezek egyrészt „behelyettesítő” áldozatok voltak, az ember maga helyett áldozta föl őket, hogy megszerezze Isten bocsánatát, kiengesztelődését és jóindulatát, másrészről előképei voltak az Újszövetség tökéletes és egyetlen áldozatának, a krisztusi kereszthalálnak. Az utóbbi végtelenül kedves a mennyei Atya előtt és a mi fölajánlásaink, áldozataink is csak annyiban elfogadhatók az ő szemében, amennyiben lelki módon hozzákapcsolódnak Krisztushoz és társulnak az ő engedelmes életáldozatához.
A por és hamu tehát teremtett kicsinységünkre, kiszolgáltatottságunkra, elesettségünkre, méltatlanságunkra, a jó, igaz és szép elvesztése fölötti gyászunkra és bűneink miatt érzett bánatunkra emlékeztet. Ránk fér, mert helyes önismeret és kellő „betegségtudat” nélkül nincs gyógyulás! Ahogy Krisztus, a mi testünk és lelkünk isteni orvosa mondja Lukács evangéliumában: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.” (Lk 5,31-21) Halljuk meg a Mester hívó szavát!...
Szöveg: Alácsi Ervin, Budaházi Árpád, Deák József
Fotó: Bodó Pál