Interjú Prof. Dr. Blaskó Béla ny. r. vezérőrnagy, egyetemi tanár, professor emeritus-szal, a Rendőrtiszti Főiskola 1997-2005 között regnáló főigazgatójával
Prof. Dr. Blaskó Béla rendőr vezérőrnagy 50 évvel ezelőtt szerelt fel a rendőrség állományába a Budapesti Rendőr-főkapitányság Mosonyi utcai laktanyájában gépkocsizó rendőrjárőrként. 42 éve oktatja a büntetőjogot a Rendészettudományi Karon és a jogelőd Rendőrtiszti Főiskolán, ahol főigazgatóként, oktatási dékánhelyettesként, tanszék- és intézetvezetőként is tevékenykedett. A hallgatói tehetséggondozást mindig is fontosnak tartotta, a kezdeményezésére jött létre a Szent György Szakkollégium az intézményben. Kiemelkedő oktatói munkája elismeréseként 2015-ben a Rendészettudományi Kar, majd 2016-ban az Egyetem kiváló oktatója lett. 2018-óta Szent-Györgyi Albert-díjas egyetemi tanár. Tagja volt az új, 2017. évi büntetőeljárási törvény megalkotására létrehozott öt fős kodifikációs szakértői bizottságnak. A hallgatókkal, a rendőrökkel és a tanárokkal szemben támasztott elvárásait is megosztotta a honlap olvasóival és elmondta azt is, hogy milyennek látja magát Prof. Dr. Blaskó Béla egy évtized múlva.
Hogyan lesz egy repülőgépész-technikusból rendőr?
Az Eötvös Loránd Gépipari Technikum légiközlekedés gépészeti szakán szereztem technikusi oklevelet, itt is érettségiztem. A repülőgépész technikusi képesítő vizsga letétele után az osztályunk három munkahelyen kezdett el dolgozni: a tököli repülőgépgyárban, a tököli repülőtéren állomásozó szovjet vadászrepülő ezred magyarországi javítóbázisán, a budaörsi repülőtéren, amely a mezőgazdasági repülés honi központja volt, valamint a MALÉV-nél, ahová én is kerültem. A kötelező két év sorkatonai szolgálatból az itt dolgozó fiataloknak csupán három hónapot kellett letölteniük. Három hónap után felmondással megszüntettem a munkaviszonyomat, ugyanis azt az ígéretet, amit nekünk, ott kezdő fiataloknak tettek – nevezetesen, hogy kiküldenek az akkor hazánkba érkező TU-134/A típusú repülőgép fél éves kijevi „típustanfolymára” – nem teljesítették. Itthon maradtam és nem sokkal később bevonultam két évre sorkatonának. Mikor leszereltem, megnősültem és először a SZIM Esztergagépgyárában, majd az ÉLGÉP-nél gépésztechnikusként dolgoztam. 1972-ben megjelent egy újsághirdetés, hogy a BRFK rendőr tiszthelyetteseket keres felvételre 2.800 forint kezdő fizetéssel. Öt éven belül lakáshoz juthattam és továbbtanulási lehetőséget biztosítottak. Nagyjából annyit tudtam a rendőrségről, mint egy átlagember. Vagyis kerüljük el messzire, mert nem sok jó származhat abból, ha a rendőrséggel kapcsolatba kerül valaki. Végül is győzött a „hivatástudatom”, melynek kialakulásában a döntő szerepet akkor még a magas fizetés és a lakáshoz jutás belátható időn belüli ígérete játszotta. Természetesen a rendőri hivatásról alkotott képem, a rendőri hivatáshoz való kötődésem idővel jelentős változáson ment át. Kereken 40 évet töltöttem a rendőrség hivatásos állományában, talán ez is érzékelteti, hogy azon szerencsés emberek közé tartozom, akik megtalálták élethivatásukat.
16 éves korától megközelítőleg hány alkalommal vezetett repülőgépet?
57 éve vezetek repülőgépet. Rövidebb megszakításokkal ugyan, de mindig a repülés, a repülőtér közelében éltem az életemet. Kezdetben motor nélküli (vitorlázó) repülőgépekkel repültem, majd később motoros gépekkel. Elég sok fel- és leszállásom volt (hiszen aki felszáll, az előbb utóbb le is), a pontos adatokhoz elő kellene vennem a repülési naplóimat, illetve a log book-okat és akkor tudnám kiszámolni.
A repülőgép vezetése mennyi időt tölt ki az életében?
Eléggé ügyelnem kell arra, hogy se a családi, baráti, se a munkaköri kötelezettségeimet ne hanyagoljam el. A repülés a kedvenc szabadidős elfoglaltságom, szeretnék minél több időt a repülőtéren tölteni. Szerencsére az időjárás sokszor nem megfelelő és így talán annyira nem bánkódom, hogy nem repülhetek.
Magánpilótaként végzi ezt a tevékenységet. Ez mit jelent egészen pontosan?
A rendszerváltást követően a repülésben is sok minden megváltozott. A korábbi szakszolgálati engedélyeket részben megfeleltették, részben új szabályoknak kellett megfelelni. Jelenleg PPL licenc-em van. Ez azt jelenti, hogy kereskedelmi repülést nem folytathatok, azonban utassal repülhetek. Örömmel tölt el, hogy a baráti, ismerősi, munkatársi körömből nagyon sok emberrel szállhattam fel, és ha megfelelő az időjárás, remélem, még sokakkal és sokáig élvezhetem a kismotoros repülés nyújtotta örömöket.
Mielőtt oktató munkájáról beszélünk, kérem röviden szóljon társadalmi tudományos, szakmai közéleti tevékenységéről.
Mint minden oktatónak, így nem kis időt kell nekem is fordítani a tudományos, illetve a tudományszervező tevékenységre. Több hazai tudományos társaság, illetve egyesület munkájában is részt veszek. Ezek sorából most csak a következőket szeretném kiemelni. Megalakulásától főtitkára vagyok a Magyar Büntetőjogi Társaságnak, valamint elnökhelyettese, egyben a Bűnügyi Tagozat elnöke is vagyok a Magyar Rendészettudományi Társaságnak. Tanácskozási jogú külső tagként közreműködök a győri Jogi Kar Deák Ferenc Doktori Iskolájában, illetve témavezető és oktató vagyok a debreceni Jogi Kar Marton Géza Doktori Iskolájában. Egyetemünkön tagja vagyok a Habilitációs és Doktori Tanácsnak, illetve törzstagja, témavezetője és oktatója az RTK TDT-nek. Megtiszteltetésnek tartom, hogy az NKE megalakulásától elnökként közreműködhetek egyetemünk Hallgatói Jogorvoslati Bizottságában, valamint a Felvételi Jogorvoslati Bizottságban. Mindemellett elnökként próbálom kivenni a részem az RTK Professzori Szalonjának a munkájában. Mint egyetemi tanárnak – úgy érzem – kötelességem eleget tenni azoknak a (nem csak anya egyetemünkről, hanem a honi jogi karokról is érkező) megtisztelő felkéréseknek, melyek doktori védések bizottságaiban, illetve habilitációban való közreműködésről szólnak.
Több mint négy évtizede – ma már, mint professor emeritus - oktatja a büntetőjogot. Az oktatási módszerek sokat változtak az idők folyamán?
Magamon is észreveszem, hogy igen, de különösen a fiatal büntetőjogász generáción látom, hogy van változás. Jelentős mértékben változtak az oktatás technikai feltételei is, és az oktatók attitűdje is, igazodva az újabb és újabb beérkező fiatalok életszemléletéhez, világlátásához. Az itt végző tiszteknek be kell illeszkedniük egy sajátos szervezeti kultúrába, és ezt a középiskolában nem sajátíthatják el. Érthető módon a civil felsőoktatástól eltérő oktatási módszereknek – persze a kor színvonalának megfelelően – továbbra is helye van a Karunkon.
Jelenlegi társadalmi és szakmai megbízásaim mellett, legkedvesebb szakmai tevékenységemnek hódolhatok. Ez pedig röviden: a korszerű, állandóan megújuló, új és újabb tudományos eredményekkel bővülő, gyakorlatorientált ismeretátadás az ifjabb, felnövekvő, utánunk következő generációknak. 1988-ban kaptam első vezetői megbízásomat, az RTF akkori büntetőjog szakcsoportjának vezetőjévé neveztek ki. Az említett, vezetőként eltöltött évtizedeim során alapvetően mindvégig két, igen egyszerű gondolathoz igyekeztem igazodni, ezeket mindvégig szem előtt tartva irányítani. Az egyik tanítómesterem – néhai Bodgál Zoltán tanár úr – kinevezésemet követő gratulációja alkalmával elhangzott intése volt. Ez pedig így hangzott: „Soha ne felejtsd el bármilyen vezető posztot töltesz be, te csak egy eltávozáson lévő oktató vagy!” És bizony a „többszöri” eltávozásaimról visszatértem a Tanszékre és beálltam ismét a sorba, ugyanúgy, mint amikor 1981-ben tanársegédként megkezdtem oktatói munkámat. A másik szerint: „Amikor felfelé halad veled a lift köszönj mindenkinek, mert majd lefele is velük találkozol!”
Talán az előbbiek miatt is büszke lehetek arra, hogy a Kari Tanács titkos szavazása alapján 2015-ben elnyertem a „Kar Kiváló Oktatója” címet, ezzel jogot szerezve arra, hogy 2016-ban induljak a másik (akkor még) három Kar kiváló oktató címet szerzett kollégáival együtt az NKE-n évente egy alkalommal, csak egy főnek adható „az Egyetem Kiváló Oktatója” kitüntető címért. Nagy örömmel vettem át 2018-ban az emberi erőforrások minisztere által adományozható Szent-Györgyi Albert-díjat is.
Mi a kutatási területe? Miért ezt a témát választotta?
A büntetőjogi bűnösség, illetve a nemi erkölcs elleni bűncselekmények kérdésköre foglalkoztat a leginkább. Mondhatnám, hogy így adódott. Amikor a büntetőjogi szakcsoportba kerültem, láttam, hogy ki mivel foglalkozik és olyan területen kezdtem el kutatni, amivel más akkor nem foglalkozott. Az idő előre haladtával azért más büntetőjogi, sőt újabban a rendészettudomány körébe tartozó kérdések iránt is érdeklődést tanúsítok.
A hallgatók elismerése mindig is fontos volt az Ön számára?
Egyértelműen igen a válaszom. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Talán akkor kell a pályát elhagyni, amikor ez már nem fontos egy oktató számára.
Amikor a hallgatója voltam, a gyakorlati példáit nagyon szerettük. Fontosnak tartja a gyakorlatorientált oktatást a mai napig?
Igen. A mi végzőseinknek nincs „próbaidejük”. Rögtön az élet kellős közepébe csöppennek. Sokan azt gondolják, hogy könnyű a jogászoknak, mert majd csak a szakvizsga után lehetnek ügyvédek, bírók, ügyészek. A végzett orvos sem operál azonnal. A mi végzőseink pedig rögtön „operálni” fognak. Csak úgy tudnak helytállni, ha a képzés a lehető leggyakorlatiasabb. Ezzel együtt meg kell kapniuk azt a lehetőséget, hogy azonnal ne dobják őket a mély vízbe.
Mit tudna elmondani az RTK hallgatóiról?
A Karra való jelentkezési adatokból látható, hogy van „merítési bázisunk”. A bekerülő hallgatók jó középiskolai eredményekkel érkeznek. Többségük bírja a kemény kiképzést és eleget is tesznek tanulmányi kötelezettségeiknek. A Kart pedig elhagyó fiatalok remélhetőleg rátalálnak majd a hozzájuk illő élethivatásra. Azokra a hallgatóinkra, akik nálunk végeznek, joggal büszkék lehetünk.
Milyen a jó tanár?
A hallgató a jó tanártól mindig kérdezhet. Még akkor is, ha azonnal nem tudja a kérdésre megadni a választ.
Mit tanácsol az oktatóinknak?
Az oktatói pálya nem túlfizetett, de így is tartogat sok szépet és persze számos nehézséget. Mikor valamiért elkeserednek, az előbbire koncentráljanak, és soha ne adják fel.
A hallgatói tehetséggondozást mindig is fontosnak tartotta.
Büszkeséggel tölt el, hogy én kezdeményeztem a Szent György Szakkollégium megalapítását, amelynek jelenleg is az elnöke vagyok. A tehetséggondozásnak sok formája létezik. Ide tartozik a TDK-ra felkészülés során végzett oktatói-hallgatói tevékenység, de az is, hogy az átlagnál többet tenni akaró hallgatók megtalálhassák annak lehetőségét, hogy az elképzeléseiket valóra váltsák.
Mit jelent az Ön számára a rendőri hivatás?
Nekem a rendőri hivatás életpályát adott, megtaláltam benne mindent: örömöt és persze bánatot is egyaránt. Ma az az általános nézet, hogy nyolc-tíz évenként fontos megújulni. Ebben a kérdésben konzervatív vagyok. Szerencsésnek tartom azt az embert, így magamat is, akinek nem kell a foglalkozását váltogatni, hanem élethivatásszerűen végezheti a tevékenységét.
Milyen a jó rendőr?
Félig tréfásan mondhatom azt is, hogy: úgy viselkedik, ahogyan a szolgálati szabályzat előírja. Valójában ez a mondás azonban nem vicc, nagyon is komolyan kell venni. Legyen meg a fizikai erőnléte, állóképessége, mert ezek nélkül az elméletileg legfelkészültebb rendőr sem állhatja meg a helyét sokáig. A mai viszonyok között elengedhetetlennek tartom, hogy olyan empatikus készséggel bírjon, ami a legitim erőszak alkalmazásának privilégiumával felruházott, hatósági jogosultságokat érvényesítő rendőrt, a polgárok nézőpontjából emberré teszi.
Mire a legbüszkébb a pályája során?
Arra – és ebben a csillagok kedvező állásának, vagy egyszerűen csak a szerencsének is jelentős szerepe volt -, hogy a Karon, illetve jogelőd intézményénél a legalacsonyabb beosztástól a legmagasabbig is eljuthattam és valamennyire sikerült megismernem és remélem, hogy jobbá tennem hazánk egyetlen rendvédelmi felsőoktatási intézményét.
Hogyan emlékszik vissza az RTF volt parancsnokaira?
1997-re teljesen egyértelművé vált, hogy amennyiben az RTF továbbra is a magyar felsőoktatási terrénum része kíván maradni, úgy a már a rendszerváltozás elveihez kötődő szabályozást nyújtó – egyébként már több éve hatályos, akkori - felsőoktatási törvény előírásainak megfelelően kell az Intézmény élére vezetőt kinevezni. Az RTF-re korábban nem a felsőoktatásban akkor már elvárható pályáztatással és választással, hanem direkt kinevezéssel kerültek a vezetők, illetve parancsnokok. A rendszerváltozás utáni első vezető 1990-ben a boldogult emlékű Kratochwill Ferenc tanár úr civil ember lévén – mint főigazgató került kinevezésre. Korán elhunyt, és az őt követő hivatásos vezetők – tábornokként – főiskolai parancsnoki kinevezést nyertek. Dános tábornok úr „ízléstelen” és szerintem (szakmai szempontból) máig teljesen indokolatlan leváltását követően az egyik megyei főkapitányság vezetőjét nevezték ki parancsnoknak. Úgy Kratochwill tanár úr, mint Dános tábornok úr jelentős tudományos háttérrel rendelkezve, tudományos fokozattal bírva kaptak vezetői, parancsnoki kinevezést. A soron következő parancsnok – a magyar felsőoktatásban szokatlan módon – nem rendelkezett tudományos fokozattal. Három parancsnokhelyettessel irányította az Intézményt. A négy felső vezetőből Finszter tanár úr, mint tudományos parancsnokhelyettes és én, mint a főiskola parancsnokának oktatási helyettese tevékenykedtem. Az RTF akkreditáció előtt állt és eléggé komoly problémákkal küszködtünk, főként a fokozatos oktatók számát tekintve. Éles kontraszt bontakozott ki már 1996-ra az ebben az évben a ZMKA-ból egyébként teljesen megérdemelten egyetemi rangra emelt ZMNE és az RTF között. Nem kívánom eltúlozni a dolgot, de vélhetően a BM vezetése is észlelhette, hogy lépni kell és tovább nem odázható el az intézmény rangjának megfelelő, tudományos fokozattal bíró vezető megválasztása.
Györök tábornok úr után Ön vezette a második leghosszabb ideig az RTF-et.
1997-ben, a rendszerváltozás óta először pályázatot írtak ki az RTF főigazgatói álláshelyének, nem pedig parancsnoki posztjának a betöltésére. Négy – szakmailag egyébként rendben lévő – pályázat közül, az RTF Tanácsa az én pályázatomat fogadta el – meggyőző többségű – titkos szavazással. Nem én voltam a kiszemelt utód. De hát a demokratikus, titkos szavazás már csak ilyen. Mintegy háromhónapnyi gondolkodási idő után terjesztett fel kinevezésre a belügyminiszter a miniszterelnökhöz. E három hónap alatt megbízott főigazgatóként tevékenykedtem. Miután elődömet – a pályázati eredmények 1997. május 28-án történő kihirdetését követően – többet nem láttam, az intézmény vezetését tőle formálisan nem volt módomban átvenni, így fordult elő, hogy az 1997 nyarán történt kibocsátón már az elöljáró belügyminisztert én kísértem a felsorakozott dísz zászlóalj előtt az Oroszlános udvarban megrendezett kibocsátón. Miután pont nyolc évig voltam az RTF főigazgatója, nekem nyolc kibocsátón kellett volna közreműködnöm, de nem bánom, hogy elődöm jóvoltából kilenc alkalommal kísérhettem elöljáróinkat, köztük több alkalommal Pintér Sándor belügyminiszter urat és Orbán Viktor miniszterelnök urat. Komoly erőfeszítéseket kellett tehát tennünk a sikeres akkreditáció elérése érdekében. Máig örömmel tölt el, ha erre a „hősi” időszakra gondolok. A korábbi parancsnokkal – rövid időn belül – meghatározó vezetők vették a kalapjukat. Volt, aki „barátságosan” azzal bíztatott, hogy legfeljebb hat hónap után úgyis megbukok. Nem így történt. Az RTF oktató, törzs állománya – néhány kivételtől eltekintve, akikre ugyancsak hálával gondolok – mellém állt. Ugyancsak igen sokat köszönhetek és örök hálával tartozom az RTF-en akkor helyetteseimként mellém álló Sárkány, Virányi, Lőrincz ezredes (ma már tábornok) uraknak, de Finszter professzor úrnak, valamint Németh Zsolt ezredes úrnak is hogy élére állhattam egy olyan, előre hozott sikeresnek bizonyult intézményi akkreditációnak, mely eredményeként az RTF 1999-re – dokumentáltan is - elfoglalhatta az őt megillető helyet a magyar felsőoktatási intézmények családjában. Nélkülük és a kollégák jelentős részének önzetlen, sokszor komoly, erőt próbáló, kiváló szakmai munkája nélkül nem ment volna.
Hogyan élte meg az egyetemmé válást?
Az NKE megalakulását megelőzően, 2011 tavaszától tagja voltam az egyetem Ideiglenes Szenátusának, majd 2012-től 2020-ig a Szenátusnak. Az NKE 2012.01.01-i indulását megelőzően, a három jogelőd intézmény munkatársaiból alakult bizottságokban folyt az előkészület a gördülékeny átállás biztosítására, ahol a Máté professzor úr által irányított Tudományos Bizottságban vehettem részt, komoly tapasztalatokkal gyarapodva. Erre szükségem is volt, hiszen nyolc év után, 2005 nyarán adtam át az RTF főigazgató székét Sárkány professzor úrnak. 2012-ig ugyan tanszékvezetőként tevékenykedtem, de hét év kihagyás után ismét magasabb vezetői szintre lépve vállaltam megbízást az RTK oktatási dékánhelyetteseként, továbbá a Bűnügyi Tudományok Intézetének vezetőjeként, megmaradva ugyanakkor a Büntetőjogi Tanszék vezetőjének. Vezetői megbízásaim – a felsőoktatásban vezetői poszt betöltésére engedélyezett 65. életévem betöltésével – megszűntek. 2020-tól pedig már az NKE professor emeritusa vagyok. Kissé tréfásan: úgy mentem nyugdíjba, hogy „nem mentem nyudíjba”, hiszen ugyanúgy végzem oktatói munkámat, illetve tartom évfolyamelőadásaimat, mint korábban. Nyugodt szívvel adtam át több, mint két évtizeden át vezetett Tanszékem irányítását utódomnak, a jelentős szakmai és tudományos reputációval rendelkező Polt Péter úrnak, aki ugyanannak a büntetőjogi iskolának a kiváló művelője, melyben magam is nevelkedtem. Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném meg, hogy Debreceni Tanszékemen vezetőként eltöltött egy évtized után, annak a kollégámnak adhattam át a Tanszék irányítását, akit tanársegédként én választhattam magam mellé, és aki mára már a fiatal, feltörekvő büntetőjogász generáció egyik ismert és elismert tagjává válva figyelemre méltóan műveli a büntetőjog elméletét, ő Madai Sándor docens úr.
Zenekarban is játszott, ha jól tudom. Milyen hangszeren?
Zongorán és gitáron játszva szórakoztattam a nagyérdeműt az életem azon korszakában, amikor derékig érő hajat viseltem. Rendőrként pedig tagja voltam a hosszú évekig működő tábornoki kórusnak is.
Hogyan látja magát Prof. Dr. Blaskó Béla tíz év múlva?
Harminc kilogrammal könnyebbnek. Fiatalokkal ülök majd egy szép Cessnában és olvasgatom a Büntető Törvénykönyv legújabb módosítását, ha pedig kérdésük van, remélem tudok még rá válaszolni.
Szöveg: Nagy-Tóth Nikolett Ágnes
Forrás: 45 éves a rendészeti felsőoktatás című könyv
Fotó: Szilágyi Dénes