A magyar tudomány ünnepe alkalmából az NKE-n tartott legutóbbi ünnepi szenátusi ülésen professor emeritusi címet kapott Karunk Rendészettudományi Iskolájának témavezetője, Fórizs Sándor.
– Tábornok Úr! Mikor, miért választottad a hivatásos határőrtiszti pályát?
– 1951-ben születtem, 1969-ben érettségiztem. A családomban több katona és rendőr szolgált. Valószínűleg az ő hatásukra akartam fegyveres pályára lépni. A Belügyminisztérium által a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán fenntartott két szakot jelöltem meg a felvételinél, a határőrt és a karhatalmat. Négy évet tanultam a határőr szakon, 1973-ban végeztem. Ez az időszak volt a tisztképzés modernizálásának ideje. Az iskola, a határőrség teljesen új embert formált belőlem. A szakmailag és emberileg jól felépített felkészítés, a fizikai és szellemi követelmények magas szintje átalakította a hallgatókat. A nevelőtanári diplomához kapcsolódó ismeretek, amelyet akkor kaptunk, szintén fontosak lettek a későbbiek során.
– Ezt követően, hogy alakultak szakmai életutad főbb állomásai?
– 1973–1980 között őrsön szolgáltam, és az itt szerzett gyakorlati tapasztalatok a későbbiekben rendkívül fontosak lettek a munkámban. 1980-tól ’83-ig a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián tanultam. Megragadott az intézmény haladó szellemisége, modern könyvtára, az oktatók nyíltsága, egyenessége, sokuk kiemelkedő tudása.
A későbbiekben ugyanitt lettem oktató, tanársegéd, egyetemi docens, tanszékvezető helyettes. A Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, majd a Rendőrtiszti Főiskolán voltam tanszékvezető, és az utóbbin főigazgató helyettes. Legnagyobb munkahelyi eredményemnek tekintem, hogy a rendőrtisztin két szak kidolgozásának, alapításának feladataiban részt vettem, mint oktatási helyettes. Ez a két terület a rendészeti vezető egyetemi és a magánbiztonsági BA szak volt. Mindkettő a későbbiekben a mai egyetemen is, a szükséges módosításokkal fontos szerephez jutott. Hozzájárultak a korábbi főiskola egyetemi karként történő elismeréséhez. Ha ezek nincsenek, máshonnan kellett volna egy egyetemi szakot beemelni, vagy maradt volna a főiskolai kar. Egyetemünket mindig nagyra becsültem az elődintézményeivel együtt, (rendőrtiszti, „Zrínyi”). Hálás is vagyok a két intézménynek mindazért a segítségért, amelyekben engem részesített.
Rövid ideig, egy évig a Határőrség Országos Parancsnokságán a Képzési és Módszertani Osztály vezetője lettem. Ehhez a szervezethez tartozott 12 000 ember felkészítése, továbbképzések, tanfolyamok, tiszthelyettes iskola, versenyek, valamint rendezvények szervezése is. Nagyon érdekes munka volt.
1995. november 1-én határőr ezredesnek, 2008. október 20-án nyugállományú rendőr ezredesnek neveztek ki.
– Mikor kezdődött tudományos pályafutásod, mi adta ehhez az ötletet?
– 1988-ban egyetemi doktori értekezésemet („A határőr magasabb egységek és a gépesített lövész magasabb egységek együttműködése”), 1995-ben pedig kandidátusi értekezésemet („A határőr igazgatóság helye, szerepe, lehetséges feladatai rendkívüli állapotban a Magyar Köztársaság államhatára őrizetében és védelmében”) védtem meg. A címekből látható, hogy eredetileg alapvetően katonai jellegű témákkal foglalkoztam. Ezek illeszkedtek a határőrség akkori helyzetéhez, tevékenységéhez. 1998-ban habilitációs vizsgát tettem. 2000. július 1-én kineveztek egyetemi tanárnak.
– Elég gyakran jártál szakmai úton az országhatáron túl. Melyek voltak a jelentősebbek?
– A rendszerváltást követően teljesen új pálya nyílt számomra, új lehetőségekkel és ismeretekkel. Ehhez hozzájárult az a szerencse is, hogy jól beszélek és olvasok németül, mert cseregyerekként voltam a korábbi NDK-ban egy német családnál. 1989 körül a határőrségnél még szinte egyedül voltam ezen a téren, és ezért rendszeresen kiutaztam Németországba, mint tolmács, a vezetőket kísérő személy, illetve a kinti felkészítéseken, továbbképzéseken fordító. Megfizethetetlen ismereteket szereztem a német rendészet terén, amelyeket idehaza a képzésben és publikációimban igyekeztem kamatoztatni. Én vezettem azt a munkacsoportot, amelyik az EU-hoz frissen csatlakozott államok közül elsőként dolgozta ki a nemzeti nyelvre a „Schengeni Közös Kézikönyvet”.
– Melyek a kutatási területeid, melyik mellett állapodtál meg és miért?
– Kutatási területeim korábban, illetve jelenleg: a magyar határőrség története; szeretném – mint volt határőr tiszt – ezt a témát levéltári anyagok alapján feldolgozni. Emellett a rendészeti felkészítés; a minősített időszakok és azok rendszabályai; a német rendőrségek története.
– Mit köszönhetsz tudományos munkásságodban az idegennyelv-tudásodnak?
– A rendészeti kutatás és publikálás szerintem az elmúlt harminc évben hihetetlenül megváltozott. Nehezebb is lett, a színvonalát tekintve sokat fejlődött. Talán annyiban könnyebb, hogy sok kiadvány található napjainkban a palettán. Ma idegen nyelvek ismerete nélkül szinte reménytelen az egyes témák átfogó feldolgozása. 1989 előtt jelentős nehézségekbe ütközött a kutatás és a publikálás részben a korlátozott kutatási, illetve megjelentetési nehézségek miatt. Nyugati, de még a keleti kiadványok is elérhetetlenek voltak a legtöbb szerző számára. Ma is vannak jelentős nehézségek, de ezek teljesen más jellegűek.
– Milyen tulajdonságokat tartasz fontosnak egy tudományos kutató számára?
– A nyelvismeret, az állandó informálódás, szakanyagok folyamatos olvasása, a nemzetközi tájékozódás elengedhetetlen. A kutatónak szívósnak is kell lennie, menni a felvetődött kérdés után. Lényeges az együttműködés a területen dolgozó többi kutatóval és a korrekt munkastílus is.
Szöveg: Deák József
Fotó: Bodó Pál