Kovács Tamás, a Rendészetelméleti és -történeti Tanszék történésze, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója, nemrégiben nemzetközi konferencián osztotta meg az idegengyűlölet elleni fellépés múzeumi tapasztalatait. A november 22–23 közt zajlott konferencián bekapcsolódva tevékenyen részt vett „Az idegengyűlölet elleni küzdelem és a megelőzés legjobb múzeumi tapasztalatai”, valamint a „Múzeum, mint az idegengyűlölet elleni fellépés fő eszköze” szekciók munkájában.
Előadásában felelevenítette, hogy Magyarországról 1944 tavaszán és nyarán 440 000 zsidót deportáltak, döntő többségüket Auschwitzba. 100000-es nagyságrendű zsidó férfi volt kényszermunkán a magyar honvédség kötelékében ekkorra. Így 1944 őszére zsidó közösség csak Budapesten élt. Ők a nyilas uralom alatt kényszerültek gettókba, ahol ki voltak téve a nyilas banditák atrocitásainak. A magyar holokauszt áldozatainak a számát összességében félmillió főre teszik, pontos számot nem tud mondani… Joggal és okkal gondolhatnánk, hogy a társadalom egésze megemlékezett a holokauszt magyar áldozatairól. A II. világháborúval kapcsolatos megemlékezések már 1946-ban elsősorban a felszabadulásról és a fasizmus elleni harcról szóltak. A holokauszt áldozatairól való megemlékezés a kezdetektől egyfajta zsidó belügy lett, a zsinagógákban, temetőkben. Mert a szerencsés túlélő zsidókat hazatérve városukba, esetleg falujukba, azok fogadták, akik időközben megszerezték, megkapták házukat, üzletüket, műhelyüket ingóságaikat, használati tárgyaikat, esetleg tevékenyen részt vettek deportálásukban… Emellett köztudott volt, hogy a hatalomra juttatott kommunista párt vezetőinek többsége zsidószármazású. Jó lehet, ezek családjait is érintették a deportálások, atrocitások, de hatalmi pozíciójukban kedvezőbb volt számukra a nem zsidó többségbe tagozódni, és általánosságban megemlékezni a fasizmus szörnyűségeiről. Vagyis a többségi társadalomnak nem volt kényelmes az emlékezés a deportált zsidókra.
A magyarországi zsidóság asszimilációja felgyorsult, sok családban tabu lett a család származása. A holokauszt áldozataira történő emlékezés is tabuvá vált, sajátos, belső emlékezet-gettóba zárulva. Kisebb-nagyobb hullámokban több mint 100000 ember vándorolt ki Izraelbe 1967-ig. Mindez azt is jelentette, hogy ennyivel kevesebb aktív emlékező maradt Magyarországon. Az emlékezetkultúra 1980-es években kezdett változni. ’90-től már a II. világháborúban, elesett magyar katonákról is szabad volt emlékezni, és 1956-ról, valamint az ezt követő eseményekről. Megváltozott a Holokauszt megítélése is; nyíltan meg lehetett emlékezni. ’94-ben volt az első tudományos konferencia a magyar Holokausztról. E témában ugyanebben az évben megnyílt az első időszaki kiállítás a Budapesti történeti múzeumban. Már ekkor felmerült az állandó Holokauszt múzeum igénye, de a magyar kormány nem vállalkozott rá. Létrejöttek a történelmi emlékezet párhuzamos síkjai.
Ennek ellenére 2020-ban sokan nem tudták, hogy az Auschwitz Birkenau haláltáborban megöltek 1/3-át Magyarországról deportálták. A társadalom változatlanul másként viszonyult a Holokauszt áldozataihoz. Az ezredfordulóban valódi változások történtek. Az oktatási miniszteri rendelettel április 16. a Holokauszt áldozatainak emléknapjává vált, eleinte csak az általános iskolákban, és az iskolaközösség döntése szerint… Ma már állami szinten zajlanak a megemlékezések. 2002-ben létrehozták a Holokauszt Dokumentációs Központot és a Holokauszt Emlékközpontot irányító „Emlékgyűjtemény” Közalapítványt. Az Emlékközpont nem csak múzeum, de oktatási és kutatóközpont is. Egy falán szerepelnek a Holokauszt magyar áldozatainak nevei. Sok utód, rokon számára a falon szereplő név egyben emlékhellyé vált. 2004-ben megnyílt az Emlékközpont Magyarországi Holokauszt állandó kiállítás.
A megemlékezések egyre inkább a miniszterek, államtitkárok, polgármesterek vagy parlamenti képviselők protokolláris jelenlétének színhelyévé vált, ahol legfontosabb a sajtó számára elmondott beszéd. Az idő múlásával egyre kevesebben maradtak az atrocitások túlélői közül, személyes visszaemlékezésekkel. Remélhetőleg a felnövekvő nemzedék nem csak a Holokauszt történeti időrendjét tanulmányozza. Érzékeli a korabeli események nyomasztó történelmi súlyát, okozati összefüggéseit, átérzi a korabeli üldözöttek szenvedéseit, hogy ne fertőződjenek meg az antiszemitizmustól. Öntudatos állampolgárként pedig keményen szembe szegülnek az antiszemitizmus csíráival.
Szöveg: Kovács Tamás, Deák József
Fotó: „Megvédjük a jövőt!” konferencia